Kalandos életút, mint versenyelőny

Mindennek megvan a maga története. Az embereknek, tárgyaknak, sőt még a karriereknek is. Azt gondolom, ahhoz, hogy valaki élete közepére kiteljesedjen a hivatásában, meg kell tennie egy hosszú utat. Ez az út, akárcsak a népmesékben, segíti hozzá ahhoz, hogy tapasztaljon és tanuljon, végül pedig megtalálja önmagát. Az én történetem azt meséli el, hogyan lett egy vidéki lányból multinacionális cégeknek támogatást nyújtó, sikeres transzformációs menedzsment szakember.

Bár Budapesten érettségiztem, alföldi lány vagyok. A nagybetűs életről nagybátyám pékségében álmodoztam, kenyérformázás és zsemleárulás közben. Azt terveztem, hogy orvos leszek, és életemet az emberek gyógyításának szentelem. Miközben a pékárukat rendeztem, pakoltam és értékesítettem, fejemben sokkal magasztosabb célokról vizionáltam. Mindazonáltal megkedveltem ezt a fajta kétkezi munkát is, ami odafigyelést, pontosságot és alázatot igényelt. Szerettem a pékség semmivel sem összetéveszthető hangulatát, a pörgős mindennapokat és azt, hogy minden vásárlóhoz nekem kellett megtalálni a megfelelő kommunikációs formát. Őszintén mondhatom kihívás volt minden egyes nap. Habár szerettem ezt az életformát, közben tovább álmodoztam az orvosi pályáról. Ezért jelentkeztem a Korányi kórházba segédápolónak. Kíváncsi voltam, tényleg ez-e az én közegem. A toxikológiai osztályra kerültem, ahol az ország ma legismertebb toxikológusa mellett dolgoztam. Egy teljesen új világba csöppentem, bele az élet sűrűjébe, ahol egymásnak adták a kilincset a drogosok, a csövesek, az öngyilkosjelöltek, és a nagyfiúnak látszani akaró kiskamaszok. Soha nem fogytak el az ápolásra váró emberek, nekem pedig újra talpra kellett őket állítani a szó fizikai és átvitt értelmében is. A fiatalságom és elszántságom adta az erőt, no, meg a szenvedély, hogy segíthessek nekik. Noha húszas éveim elején jártam, már megtapasztaltam, csak olyan munkát szeretnék, amit tudok szenvedéllyel és örömmel végezni.

A családom egyik ága lengyel, én pedig nagyon szerettem volna, ha munka szempontjából is lesz egy olyan szál az életemben, ami hozzájuk kapcsolódik. Felvételiztem az ELTE bölcsészkarára lengyel szakra, így egészségügyi karrierem nem ívelt tovább, hanem éjszakai segédnővér státuszban csúcsosodott ki az Országos Baleseti Intézet intenzív osztályán. Megtanultam magatehetetlen betegeket forgatni, mosdatni, életük minőségén javítani, és lelket önteni a kétségbeesve várakozó családtagokba. Nappal az egyetemen ültem és tanultam, éjszaka a kórházban dolgoztam. Öt és fél éven keresztül éltem ezt a kettős életet, pár órákat pihenve a „műszakok” között. Bár elképesztően soknak és nehéznek tűnik ez így utólag, számomra csodálatos kihívás volt napközben elmerülni a nyelvészet és az irodalom rejtelmeiben, éjszaka pedig tanúja lenni emberek sorsfordító sérüléseinek, majd segíteni őket, és mellettük lenni a legnehezebb pillanataikban. Megértettem, hogy csak olyan munkát szeretnék, ami folyamatos kihívás elé állít, és melynek során használhatom az empátiás képességemet.

Azt, hogy az egyetemen a lengyel szakot választottam, több rokon és ismerős nehezen fogadta el. „Éhen fogsz halni! Nem tudod, mire vállalkozol!” – riogattak rendszeresen. Nekem pedig óriási szerencsém volt, mert még mielőtt elbizonytalanodhattam volna, mellém került néhány olyan tanár és professzor, aki hitt bennem, és igazi mentorommá vált. Bizalmuk csodákra volt képes, és így, az éjjeli munkám mellett vörös diplomával zártam az egyetemi tanulmányaimat. Mentortanáraim biztattak, maradjak tanársegédnek. A PhD-nek már egy gyermekkel a karomon kezdtem neki, és egy teljesen új típusú elfoglaltságba kezdtem: elárasztottak a nyelvvel kapcsolatos munkák. Tanítottam lengyelt és oroszt, fordítottam, tolmácsoltam. Boldog és elégedett voltam, hogy bebizonyíthattam, igenis meg lehet élni a nyelvből. Hét éven keresztül reggel 4:30-kor keltem, hogy kiérjek a buszhoz, és aztán 7-re Budapesten legyek, hogy indulhasson a munkanap. Aztán hét év után úgy döntöttem, nem szeretnék többé buszra várni, hajnalban kelni, pénzt fogok keresni. A munkakeresés akkoriban még Expressz napilap hasábjain történt. Kiszúrtam egy hirdetést, amiben az Aegon keresett új divíziójához diplomás, nyelvet beszélő embereket. A sales-hez nem értettem, de a cég nem is várta el, beíratott egy nemzetközi bankárképzőbe, ahol megtanultam a tőzsdei befektetések mikéntjét. Ez olyannyira sikerült, hogy két éven keresztül én voltam az év üzletkötője. A változatosság szárnyakat adott, és én pedig éltem a repülés lehetőségével.

Kanyargós karrier utam következő állomása az IBM volt, ahol egy teljesen új, kezdő szolgáltató csapatnak lettem a vezetője a lengyel nyelvtudásomnak köszönhetően. Egy olyan pályára kerültem, ahol voltak olyan területek, ahol nem volt szakmai tapasztalatom: szállítói számlákat kellett könyvelnem. A legjobb tudásom szerint próbáltam megoldani a feladatokat, de sajnos előfordult, hogy kárt okoztam a könyveléssel a cégnek. És ekkor történt valami, ami nekem egy hatalmas lökést adott ezen a munkahelyen; a főnököm ahelyett, hogy megrovásban részesített volna, felajánlotta, hogy kitanít engem. Az, hogy hitt bennem, hatalmas önbizalmat és erőt adott, a csapatom egyre jobban teljesített, rám egyre több és nagyobb feladatokat bíztak: komplex nemzetközi projekteket, bonyolult, sok embert megmozgató transzformációs folyamatokat, változás- és válságmenedzselést. Az, hogy tudást adhatok át, hogy a támogatásommal újra működni kezd egy rendszer, flow élménnyel töltött el, tudtam, ez nekem való munka.

Az IBM-ben megszerzett tapasztalat és tudás tette lehetővé, hogy egyre újabb és újabb kihívásoknak tudtam eleget tenni, egyre komolyabb és nagyobb cégek bíztak meg transzformációs feladatokkal, egyre több iparág működési feladataiba láttam bele, és nyújtottam segítséget az elakadásaiknál. Folyamatosan fejlődtem. A szervezetfejlesztés egy nagyon komplex munka. Sokféle adottság, képesség kell hozzá, hogy jól és felelősségteljesen tudjuk csinálni. Én pedig hittem abban, hogy még jobb lehetek benne, még inkább megtapinthatom a változás lényegét, ezért végeztem el pár éve egy coach képzést. Szerettem volna az emberi oldaláról is támogatója lenni a szervezetfejlesztő folyamatnak. A képzésen sokat tanultam magamról, és eszközöket kaptam, amiket beépíthetek a projektjeimbe. Ezek az új munkák is új tanulásra sarkalltak, élveztem, ahogy a sokféle különböző területen megtapasztalt tudás egy helyen végül összeér, és többé tesz engem.

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan projektekben is részt vehettem, amelyek nem voltak mindig sikeresek. Ezekből a munkákból sokat tanultam, hisz rávilágítottak, hogy egy cégnek mit lehetett/kellett volna másképp csinálnia, és magamra vetítve, mi az, amit én a jövőben ebből kamatoztatni tudok a munkám során. A változatos karrieremben, az egészségügytől, a tanári pályán át a szervezetfejlesztőig a szakmai hitvallásom mindig az volt, hogy ember tudjak maradni minden körülmény között, úgy hogy közben korrekt módon teljesítem a megbízó kérését. Engem nem érhet meglepetés, annyi mindent láttam már, és annak az ellenkezőjét is. Az életutamból kiderül, hogy túlélő típus vagyok, minden munkámban megtalálom azt a módot, hogy sikeres legyek. Legyen szó vezetői vagy tanácsadói munkáról, mentoringról vagy coachingról, fejlesztésről vagy építésről, mindig megkeresem azt a lehetőséget, amivel a legtöbbet tudom kihozni a projektből úgy, hogy a megbízó elégedett legyen az eredménnyel. Az a transzformáció, tapasztalat és tudás, amelyet megéltem miközben az alföldi pékségből a fővárosi cégvezetői pozícióig vitt az utam, segített abban, hogy egyedi megoldásokat nyújtó, sikeres és megbízható transzformációs menedzsment szakember váljon belőlem.